Reggel hétágra sütött a nap. Mint mindig alig vártam hogy végre kimehessek szeretet lovacskámhoz a házunk mögötti istállóba. Megtörve a reggeli csendet megszólalt az órám a ,kipattantam az ágyból és elindultam hogy felöltözzek. A székemhez léptem felkaptam magamra egy pólót,farmert és egy kötött pulóvert. Lerobogtam a lépcsőn, hallottam ahogy a szobám melletti szobában még szuszog a húgom. A konyhában anya sürgölődött és gofrit sütött. Míg apa kávéját szürcsölte és az újságot bújta.
-Jó reggelt -
Ültem le apa mellé. Annyira mindennapi volt ez a reggel is de mégis  olyan más… teljesen más. A gyomrom ismét össze szorult ahogy a vissza-vissza térő álmomra gondoltam. Majd könnyek kezdték marni a szemem mikor szeretett lovacskámra gondoltam aki az istállóban vár…. Vár de nem egészen úgy ahogy szokott. Anya köntösében oda lépet mellém majd letette elém az én adagomat. Imádtam a csokis gofrit….de.de  most egy falat se menne le a torkomon .
-Nem kérek -
Nyöszörögtem. Apa hitetlenkedve tette le az újságot. Anya pedig meghökkenve állt meg .
-Jól vagy aranyom ?-
Letette ami a kezében volt majd hozzám lépet és hideg kezét a homlokomhoz szorította.
-Lázas vagy ?-
-Nem…dehogy jól vagyok…csak..csak most nem vagyok éhes..-
Ráztam a fejem. pa ivott  a kávéjából majd együtt érzőn rám  nézet. Apja lánya voltam mindig is. Vele mindig is egy hullám hosszon voltam,  nem  kelletek szavak hogy beszéljünk egymással. Most is csak megfogta és enyhén megszorította a kezem.
-Minden rendben lesz vele.-
Könnyek futottak le az arcomon.
-És ha nem -
Hangom elcsuklott, Dühösen eltoltam magamtól a tálat majd felpattantam .
-Kincsem -
Hallottam apa hangját amint szelíden utánam szól miközben én kirobbanok a nappaliba.  Felhúzom a tornacipőm és kifutok az udvarra. Elindultam Napsugár  fele. Tudtam már éhes és elégedetlenül horkant hogy hol kések. Az istálló körvonala még jobban eltemetett. Éreztem ahogy ismét rám tör a kétségbeesés és a zokogás. Hogy lehetem ennyire ostoba? Alig léptem be Napsugár már is felnyerített.
- Visszem, már visszem !.-
Arcomon egy halvány mosoly jelent meg a könnyen között. Némán sírtam mint mindig. Sose voltam az a típus aki kimutatta az érzéseit egészen mostanáig. Megragadtam egy vödröt és tele töltöttem vízzel. Majd megfogtam egy másikat és félig tettem kukoricával .
Becipeltem mint a kettő vödröt a boxába. Amikor megláttam ismét sírógörcs kerülgetett. Miért? Drága lovacskám esetlenül feküdt a szalmában. Fejét enyhén felemelte és felnyerített. Annyira éreztem a nyerítésében a hihetetlen fájdalmat.
-Óóóhh drágám .-
Letettem a vödröket majd oda léptem mellé. Hatalmas fejét megsimogattam, okos barna szemében most fájdalom csenget, jele sem volt régi játékos csillogásának. Könnyeim lefolytak az arcomról és lehullottak szép pofájára. Gyengén,erőtlenül oda emelte  fejét a vödrök felé.
-Ohh ne haragudj. Adom már adom -
Oda léptem a vödrökért. Hallottam ahogy megpróbál felállni de nem bírtam oda nézni. Nem bírtam látni ahogy szenved. Megragadtam a vödröket és vissza indultam. Pillantásom a vízbe temetem. Hallottam ahogy erőtlenül vissza esik a szalmára. Annyiszor kértem már hogy ne erőltesse meg magát , annyiszor de annyiszor. Maga alá húzta sérült lábait majd orrával böködni kezdett. Megemeltem a kukoricás vödröt és a pofájához emeltem.
-Egyél szerelmem -
Habzsolásának hangja megnyugtatott egy kicsit. De a könnyeket nem tudta megállítani. Majd mikor végzet cseréltem vödröt hogy szomját is oltsa. Fujtatott egyet mikor tele volt már majd hatalmas puffanással ismét eldőlt. Leültem mellé mire ő fejét az ölembe tette. És hagytam hogy a néma sírásból bőgés kerekedjen. Miközben szeretett lovam fejét simogatom. És az emlékek hada rohamoz meg.
Már hosszú napok óta csak eset és eset. És végre kisütött a nap. Napsugár és én már alig vártuk hogy kimehessünk egy kicsit lovagolni. Felnyergeltem,majd nyeregbe pattantam és az erdő fele indultunk. Éreztem hogy lovam tele van energiával és alig várja hogy vágtázunk egy jót. Persze tudtam,hogy lehet nem lesz belőle semmi hiszen sokáig esett és felázott a talaj. Könnyen balesetet is szenvedhetünk ha vágta közben elcsúszik vagy megbotlik. Az erdő fele irányítottam , és elindultunk egy kis ösvényen. Minden lépésre figyelni kellet mert a víz a hegyekből kimosta az utakat és bárhol beszakadhat. Már egy fél órája mentünk és Napsugár rosszalló horkantással jelezte hogy ő többet is szeretne mint sétálgatni. Tudtam az útvonalat már kívülről így tudtam hogy hamarosan kiérünk a szántóföldekre majd azok után egy beton útra mely levisz a faluba.
- Jól van hamarosan ügetünk egy kicsit-
Az erdő csendébe csak a madarak éneke zavart bele. Egy ideig… olyan gyorsan történt hogy a mai napig nem tudom mi vagy ki volt az  aki mind a kettőnkre rá hozta a frászt. Egy biztos örök életemre gyűlölöm azt a valamit vagy valakit. Napsugár hirtelen csapta hátra a fülét majd elkezdett alattam táncolni. A zaj mint derült égből villám csapás jött. Lovamat halálra rémisztve. Napsugár teljesen megbokrosodott. Először ágaskodott majd kettőt bakolt. Annyira válatlanul ért hogy az utolsó attrakciójánál tehetetlenül zuhantam le a nyeregből. Míg Napsugár  a vizes szántóföld fele nyargalászott. A sár és a homok belepte az arcom . Amikor megpróbáltam fölkelni szédülni kezdtem és a gerincem is roppantul fájt . Nem tudom meddig feküdhettem ott tehetetlenül mikor össze szorítva a fogam rávettem magam hogy muszáj a lovam után mennem . Bár Napsugár okos ló és valószínűleg már haza ment biztosra akartam menni. A nevét kiabáltam. Mindenhova benéztem de semmi. A szántóföldeket mint egy megszállott róttam. Már mindenemet beterítette a sár. Mivel a föld felvolt ázva még lovam patájának nyomát sem tudtam kivenni. Aztán megláttam a távolba. Messze volt tőlem túlságosan. De valami azt súgta hogy ő az. Tehetetlenül feküdt a földön ahogy én nemrég. Nem érdekeltek fájó csontjaim rohanni kezdtem. Közbe össze vissza bukdácsoltam a sárban. De elértem hozzá. A szívem akkor szorult össze először. És akkor éreztem könnyeim maró hatását először. Egyenletesen szuszogott ami jó jel de nem tudott felállni amit azonnal megállapítottam. A zsebemben kezdtem matatni a telefonomért.....Végül apu jött értünk és hozott haza, az állatorvost azonnal kihívtuk Napsugárhoz. Az állapota egyáltalán nem volt valami fényes. Mellső lábainak izületeit teljesen tönkre mentek a vizes talajon és bal lábszár csontja megrepedt, ha ez nem lenne elég még egy rozsdás szög is bele állt a patájába amit teljesen lekellett faragni. Így Napsugár bal lába most begipszelve van. A doki azt mondta hogy az izületek lehet hogy idővel rendben jönnek de ne sok jót fűzzünk hozzá. Ha rendbe is jön nem versenyezhet többet és nem szabad majd vele olyan sokat lovagolni sem. Hetente csak 3-4 szer maximum 1-2 órát. Ez volt másfél hónapja azóta se az izületei se a patája nem javult és iszonyú lassan gyúltak . A pata pedig lassan nőt . Még egy kicsit vele maradtam majd hallottam ahogy anya hív hogy készülődjek mert lassan indulom kell az iskolába . Fájó szívvel de egy puszit nyomtam az orrára és elindultam kifele ......

Istenem , ha akkor ott jobban figyelek talán most nem lenne az hogy Napsugár nem tud felállni . Beléptem a boxba , ő rám emelte szép szemét és nekem ismét össze szorult a szívem . Hogy tehetem ezt veled? Ha nem azon az úton megyek, vagy jobban figyelek. Ha megpróbáltam volna megfékezni nem rohan a szántóföldre és nem történik meg ez vele. A box ajtóra támaszkodtam, mint annyiszor most sem csuktuk be hiszen Napsugár nem tudott mozogni, estére is csak az istálló ajtókat csuktuk be. Reggel pedig a karámja felöli ajtót nyitottuk ki hogy lássa a mezőt ahol szokott nyargalászni. Nagyot nyeltem majd búcsút intetem neki .
A napok rohamosan teltek és néha úgy éreztem nem javul hanem rosszabbul az állapota, még most sem tudott felkelni. Sőt szerintem már fel sem akart csak feküdt egésznap nyitott boxajtónál és kifele bámult a legelőre. Tudtam hogy nem mehet ez így sokáig hiszen a belső szervei is károsodhatnak. Ha pedig hevederbe tettük tiltakozott,rúg-kapált hogy kiszabaduljon. Ismét eltelt fél hónap. És a vekker hangosan rázott ki az álmomból, hogy lemenjek megetetni, megitatni Napsugarat és egy kicsit lámpázzam és jegeljem a lábait. Bambán léptem be a konyhába észre se vettem hogy szüleim komor ábrázattal bámulnak rám. Számba vettem egy pirítóst.
-Baj van ?-
Szűrtem ki a fogam közül.
-Kicsim-
Kezdett bele apa. És ha ilyen hangnemben mondja tuti ne jóra számítson az ember.
-Ülj le -
Anya kihúzta nekem a széket. Apa a szemben lévő széken ült le.
-Beszélnünk kell. Napsugárról.-
A szívem egyre hevesebben kezdett verni. Az adrenalin száguldott az ereimben és a páni félelem kezdet rajtam úrrá lenni .
-Miről -
-Az állat orvos szerint eljött az idő..hogy….-
Kitágultak a szemeim. Olyan erővel álltam fel hogy a szék hátra esett a köre.
-Nem -
Sikítottam .
- Hidd el így lesz a legjobb Napsugárnak is! Kicsim el kell őt engedned! El kell hogy altassuk!Nézd -
Apa is fel állt öklét az asztalra tette. Anya kezeit tördelte .
-Napsugár most már csak szenved ! A boxból se tud kijönni szerinted jó az neki hogy nem mehet ki nyargalászni? Nem rohangálhat fel alá?-
-Nem lehet -
Könnyeim mosták az arcom vállam remegni kezdet a sírástól .
-Még nem -
-Sajnálom szívem .... felhívtam az állatorvost hamarosan idejön hogy elaltassa Napsugarat -
-Miért ?! Miért kellet a tudtom nélkül felhívnod ? Utállak Nem ölhetjük meg Napsugarat ! Mi lesz ha hamarosan fel épül?-
-Nézd-
Szólalt végre meg anya.
-Napsugár már nem fog felépülni, hidd el ez nekünk is ugyan annyira rossz mint neked, de nem hagyhatjuk hogy szenvedjen .-
Nem bírtam tovább hallgatni az istálló fele kezdtem rohanni. Tudtam hogy igazuk van. Csak az én önzőségem tartja itt a lovam lelkét. Ő már felkészült hogy elmejen csak én vagyok az aki önző módon itt tartja. Elkell engednem. De ha egyszer annyira fáj. Tudtam hogy Napsugár már nem fog felépülni és minden egyes nap kínszenvedés neki hogy nem tud felkelni. Ráadásul mivel feküdt kevés táplálékot kapott nagyon lesoványodott,lehet így lesz a legjobb. Kitöröltem szememből a könnyeimet. És alig hittem el amit láttok. A könnyek melyeket elűztem vissza jöttek. Napsugár kint feküdt a legelőn. Nem messze a bejárattól az istállóba. Oda rohantam hozzá fejét ölembe kaptam. Arcom az övéhez nyomtam. És ő kedvesen beleszuszogott a hajamba. Nem tudom hogy de megérezte. Megérezte hogy ez az utolsó napja . És össze szedte minden erejét hogy még egyszer. Csak még egyszer utoljára kijöjjön az istállóból. Ki a napfényre. Hogy még egyszer utoljára lássa azt a helyet ahol élt. És azt ami olyan sokat számított neki. Én keservesen sírtam míg ő halkan szuszogott. Olyan hihetetlen volt az egész hogy tényleg megérezte ez az utolsó napja és hogy kijött ide . Aztán meghallottam azt amit soha nem akartam. Az orvos autójának kerekeit .

Napsugár annyira nyugodtan tűrte mikor az orvos bele nyomta szép izmos nyakába a tűt. Még egyszer felhorkantott és nekem nyomta bársonyos orrát. Majd kicsit aranyszíve szépen lassan leállt. Arcom apa melkhasának nyomtam és hagytam,…hagytam hogy minden érzés amit eddig elfolytottam kijöjjön belőlem,miközben ő simogat a hátam. Nem érdekelt hogy kilát meg vagy ki nem csak sírni akartam csak sírni és sírni. Mikor már nem szuszogott még jobban rázendítetem tudtam hogy elment és ez a gondolat megőrjített. Haza vágott.
Még sokszor van hogy éjjel felkelek arra hogy megbök és a fülembe szuszog, még sokszor látom azt a képet ahogy utoljára kivitte, hatalmas kínok között fáradt és beteg testét a legelőre,hogy utoljára lássa a napot. És sokszor van az hogy magam előtt látom álmomban és ébren. Okos szép barna szemét és szép fejét. Vagy ha elmegyek a karám mellett hallom ahogy vidáman rám nyerít. És akárhányszor oda nézek láttam az emlék képet ahogy elvágtázik majd vissz jön hozzám. Pedig őt már soha többé nem kaphatom vissza...